Egy kivételes ember

Szabó György Illés

Élt köztünk egy kivételes ember, Szabó György Illés. A világ legnehezebb mesterségét választotta, az írást. Nem tolakodott érmekért,   elismerésekért, azt vallotta, az olvasó mondjon munkájáról véleményt, ne a hivatalosság. A magyar irodalom és a korrekt történelmi emlékezet számára két bámulatos remekművet hagyott hátra a lassan múltba vesző ezerkilencszázötvenes évekről és a Kádár-korszakról. Regényei páratlanok és abban is egyediek, hogy a belső szereplő szemével mutatják be a történelmi évtizedeket. Ez a beszéd, melyből feldereng az ő különleges személyisége búcsúztatta földi útja bevégeztével.

Amikor ez a beszéd készült, halk csengettyűszó csendült mintha azt mondaná: Ne sírjatok! Csak egy meggyötört test távozik, a lélek örökké veletek lesz. Drága halottunk, Szabó György Illés elment felfedezni az „ismeretlen tartományt”, a végső igazságot, amire egész életében kíváncsi volt. Testileg már nem látjuk, hangját nem halljuk, melegét nem érezzük többé, de páratlan szellemét megőrzi az emberi és az írott emlékezet, az újságok, ahol dolgozott és a könyvei, amiket megírt a 83 év alatt, ami megadatott neki közöttünk.   

Ahogy Horatius mondta: „Non omnis moriar, multaque pars mei. Vitabit Libitinam”. Nem halok meg egészen, énemnek fontosabb része túléli a temetésem, másként: Nem hal meg egészen az, akinek művei fenntartják a nevét. És ő csodás életművet hagyott hátra – nem csak írásban. Az egész élete alkotás volt. Nem úgy élt ő, mint a legtöbb ember, hogy sodortatja magát az életfolyóval, ami a sokszor könnyű csónakját dobálja ide-oda, megpörgeti a zúgókon, nekicsapja a szikláknak, s a habok gyakran a mélybe nyelik az utazót. Ő kormányos volt. Úgy vezette csónakját, bátor, délceg derékkal, figyelve és ésszel, mint egyik kedves olvasmányának hőse, Homérosz Odüsszeusza.

Sokszor, csodálva olvasta kalandjait Ithaka királyának. Olyan kívánt lenni, mint ő: okos, kíváncsi, művelt, találékony, amellett erős, bátor és jó harcos. De gyatra alapanyagból nem lehet nagyszerűt alkotni. Neki szerencséje volt abban, hogy családja, amelybe az 1930. február 9-i hideg hajnalon beleszületett Újfehértón, erős alapokat adott hozzá. Rajongva csüngött erdélyi származású anyai nagyapján, aki bámulatosan fúrt, faragott, mindent megszerelt, ami az akkori faluban elromolhatott. Ízesen beszélt, még káromkodni is olyan ékesen, de soha nem bántón tudott, hogy a mai stílushoz szokott ember leesett állal hallgatná, milyen lenyűgözően gazdag a magyar nyelv!        

A kis Gyurkában a nagyapa, a család, a falu, és az újfehértói táj hatására csirázott ki az alkotás képessége, ami az anyanyelv és a részletek aprólékos megismerésén alapult. Ez a tulajdonsága egész életében meghatározta őt és pályáját. A házuk előtt, a Kistó utcában volt egy fűzfákkal szegélyezett sekély vizű tó, ahonnan a kosárvesszőket szedték, a kissé távolabbiban pedig halásztak is. Sok mindent lehetett itt tanulni: megfigyelni a természet milliónyi titkát, az ezerféle növény és állatfajt, végül magát az embert, és a közösséget az erkölcseivel, hagyományaival, tanításaival együtt. Ezekből az élményekből születtek meg később tolla alatt a leírásai, tájképei, amelyek méltán tartoznak a magyar irodalom legszebbjei közé.

Nem általános tanítást kapott itt, a gyerekkor mikrokozmosza azzal ültette bele a felnőttkorára megizmosodó bölcsesség magvát, hogy megértette: a hétköznapi eseményeket milyen rejtett, sorszerű erők működtetik, és hogyan kell azokat értelmesen megoldani. De igazán a nagy virágos mezőn önmagában játszva volt boldog. Itt mutatta meg neki Venter nagyapa a természetet, a pirkadat színpompáját, a csillagoktól ragyogó éjszakai eget. Ő már kisgyermekként megérezte, hogy a csillagok szikrázó energiájukkal valami egyetemleges igazságot sugároznak, amit minden embernek meg kellene értenie: Semmi sem örök, még a csillagok sem. Az ember élete elsuhan, ne pazarold el ezt az ajándékot!

A városi ember ma már nem látja a csillagok sziporkáját, elnyomják az utca és az épületek csinált fényei. Nem hallja a táj hangjait, mert elnyomja a sok autó dübörgése. Ezért sem látja és hallja a lényeget. Odaadja magát a hamis káprázatnak, a felszínes benyomásoknak, a tárgyaknak a mély emberi érzések helyett. A kis Gyurka már pár évesen tudatára ébredt, hogy az élet felelősség önmagunk és a többi ember iránt. Gyerekként mindig számíthatott szigorú, de a kéréseit mindig teljesítő, a legdrágább ajándékokat is megvásárló vasutas édesapjára, és háztartásbeli édesanyjára, aki nagy teleken kilométereken át cipelte őt a hátán iskolába, ezért számára a szeretet a megbízhatósággal társult. Soha nem okozott csalódást senkinek egész életében, de akiben ő csalódott, azzal megszakította a kapcsolatát. Mert ő mindig teljes önmagát adta, és ugyanezt kívánta el másoktól is.

Kivételes ember volt egy kivételes korban. A II. Világháborút már Nyíregyházán szenvedte meg a családja, ahová 1940-ben költöztek. Sokat emlegette, hogy Újfehértón volt egy macskájuk, a Kurci, „akinek” imádta megütögetni a rózsaszín nóziját, s ettől ő hatalmasakat prüszkölt. A macska költözés közben leugrott a szekérről és végleg eltűnt valahol. Kurci idővel annak a szimbóluma lett, hogy az élet örök változás, a boldogság röpke, hamar elillan, és nem mindig marad velünk az lelkileg vagy testileg, akit szeretünk, és akitől szeretetet várunk.

A kutyájuk viszont velük költözött a nyíregyházi Rozsnyó utcai házba. A kutya önmagáért és nem érdekből szereti az embert, és ő ezt a fajta szeretet mindig is igényelte. Amíg lehetett, családjának volt kutyája, általában tacskó, az állatvilág filozófusa. Frutika, Pigi, Snuki megbecsült családtag volt, és az a szó, hogy KUTYA a legnagyobb becézésnek számított nála.     

Kevesen vannak már azok, akik emlékezhetnek a szörnyű világháborúra, amelyben Idős Szabó Györgyöt málenkij robotra hurcolták, a családja éhezett, Gyurka lyukas cipőben járt. Ő a 2009-ben megjelent az Istenek árnyékában című regényében szépirodalmi eszközökkel örökítette meg ezeket a sorsfordító időket, amelyek a világnézetét is meghatározták: a közösségi társadalomért élt és dolgozott. A magánéletében is sorsfordító változást hozott ez a kor: a szívét lángra lobbantotta a házszomszédjuk legkisebb lánya, Erzsike. Állandóan olvasott, tanult, ami nem tetszett az édesanyjának. Mit ügyvédeskedsz folyton?, ripakodott rá, mert tisztes vasutas karriert álmodott a verseket író fiatalembernek. Ő pedig képes volt jó időre megszakítani kapcsolatát az édesanyjával a miatt is, mert a mama a párválasztásába is bele akart szólni. Vagyonos mennyasszonyt akart volna a fiának, aki 1949-ben feleségül vette szerelmét, Erzsébetet.

Szabó György Illés még legényként, a háború után megnyert egy rangos verspályázatot. Ettől fogva sínre került az élete, ami a valóságban is hosszú, veszélyektől nem mentes utakra vitte, akárcsak Odüsszeuszt a hajója. A mai Kelet-Magyarország elődjénél, a Szabolcs-Szatmári Néplapnál kezdett ifjú tollforgatóként dolgozni 1950-ben. Innen vitték el katonának a Dunántúlra. Kiváló eredménnyel végezte el a határőrtiszti iskolát. De a Nyíregyházán élő, már várandós feleségét nem volt miből eltartania, ezért katona-újságíróként öt évig Budapesten dolgozott A hazáért nevű lapnál. 1950-ben megszületett György nevű fiúk, és 1955-ben Miklós nevű gyermekük is. Leszerelt, majd hazajött a családjához Nyíregyházára és újra itt dolgozott az újságnál.

 

1963-ban ismét Budapestre került, a Lobogó című lap főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki.  Eközben filozófiát tanult az esti egyetemen, hogy jobban megértse az életet és irányítani tudja úgy, hogy elveiről soha ne kelljen lemondania. Ez egyetlen korban sem könnyű, az akkori időkben különösen nem volt az, de neki sikerült. Szakmai hozzáértése és tisztessége – amire a munkáját alapozta – olyan legendássá vált a fővárosban, hogy a mai napig emlékeznek hatalmas tudására és egyenes jellemére. Soha senkinek nem gazsulált semmiért, és azt se viselte el, ha neki hízelegnek. Következetes volt és maximalista – elsősorban önmagához. Vezérlő elvévé vált a rend és a pontosság, amit anyai nagybátyja követelt meg tőle, amikor írni és számolni tanította. A második nevét, Illést őutána kapta.

 

Mindig tudott harcolni és áldozatot hozni, ha jó ügyért, vagy érdemes emberért kellett kiállnia. Az igazságtalanságot, amellyel tele van minden társadalom, nem viselte el, bárkit érintsen is. Nagyon korrekt, egyenes ember volt és maradt olyan körülmények között is, amikor a legtöbb ember megalázkodik vagy összeomlik. Nem véletlen volt a legkedvesebb fája a jegenye, aminek lombja ecsetként ír az égre, és eldől ugyan, de sohasem hajlik vagy törik meg. Ő a mindennapi ügyekért is tudott áldozni. Képes volt például hetekig kefirt ebédelni egy kiflivel Budapesten, csak hogy újabb könyvvel gyarapítsa egyre hatalmasabb könyvtárát, mert a fizetését hazaküldte a családjának.

 

1975-ben életútja visszakanyarodott hozzájuk Nyíregyházára, ahol mindig otthon érezte magát, míg Budapesten csak vendégnek. Az 1984. évi nyugdíjazásáig a Kelet-Magyarország tördelőszerkesztőjeként dolgozott. Lenyűgöző tudásáért és egyenes jelleméért nem mindenki lelkesedett, a kevesebb tehetséggel és emberséggel megáldott, ezért intrikus kollégák, akikből Budapesten is volt elég, próbálták akadályozni az érvényesülését – ezekkel nem törődött. Méltóságán alulinak érezte, hogy visszafizessen nekik.

 

Ahol, és akin lehetett, mert képessége, tehetsége megvolt hozzá, csak nem volt, aki támogassa, mindig segített. Értő szemmel és szívvel felismerte, ki az, akinek az útját egyengetnie kell, hogy kiteljesedhessen. Úgy tartotta, az emberszeretet az, hogy azzá teszünk valakit, aki lehetne, vagyis feltárjuk a benne rejlő képességeket, lehetőségeket.

 

Igazi tanítómester volt. Elvei szerint az ember a legmagasabb rendű lény; önmaga ura, maga irányítja a sorsát, nem a vak végzet vagy az istenek, mint Homérosznál Odüsszeuszt. Az ember tökéletesedése, minden eredménye, bölcsessége a törekvésének és intelligenciájának köszönhető. Ezért is folyton csiszolta tudását, pallérozta jellemét, állandóan olvasott, mindent nyitott szemmel és szívvel vizsgált meg, mielőtt véleményt mondott volna róla. 

Megértette, hogy ahogy megszületünk, halálra vagyunk ítélve. Az élet szünet nélküli változás, a sejtjeink szaporodnak, egyben folyamatosan pusztulnak, ugyanabban a testben mindig átalakulunk. Nemcsak testbe, hanem az ember egész lényébe bele van írva a sorsa − hogy megvalósítja-e vagy sem, rajta múlik. Jól tudta, hogy az emberi gondolat a leghatalmasabb építő és romboló erő. Az elme képes rá, hogy megfelelő mederben tartsa a testi folyamatokat, befolyásolja a sorsot, sőt korrigálja azt, így ő szüntelenül csiszolta, gazdagította elméjét. Tapasztalatai már korán ráébresztették a félelem és a szenvedés okára is: a földi hívságokat kergető ösztönember szenved, hogy valami az övé legyen, és amikor megszerzi, azért szenved, nehogy elveszítse. Fél, ha nincs, s fél, ha van; a változásban az ember örökké fenyegetve érzi magát.

Két dologtól ő is tartott: az egyik, hogy szeretteit valamiképp idő előtt elveszítheti. Ezért aggályosan ügyelt rájuk, szinte zavarta őket az orvoshoz. Gyakran olvasta az ókori görög, latin szerzőket, és megfogadta a tanácsaikat, mint Tatioszét: „Azért élünk, hogy szeressünk és szeressenek. Sokan későn, vagy soha nem találnak rá az élet ezen egyszerű és tiszta magyarázatára”, és „Három kiválóság van, amelyre az ember született: a szeretni tudás, a szeretet elfogadása és az élet szeretete”.

 

Ő mindezt magas fokon művelte – és ugyanezt várta el a neki kedves emberektől, akikkel lelkileg együvé tartozott.  Értette és gyakorolta, hogy a szeretet a legnagyobb gyógyító erő a világban, ki a teste, ki a lelke egészségét köszönheti e csodának, ki pedig a teljes emberségét. Mindig teljes önmagát adta, sohasem csak részleteket, mint olyan sok ember. Ebben is teljes életet élt.

 

 A másik félelme az volt, hogy nem jól használja ki élete minden percét, ezért alig aludt, gyötörte a testét, tanult, olvasott, írt, úgy kellett neki könyörögni, hogy hagyja a szervezetét regenerálódni is. Gyermekkorától kedvelte az órákat, azokkal vette magát körül, hátha így uralni tudja az időt. Ezeket a kényes szerkezeteket a legtöbb esetben meg is tudta javítani, hiszen épp úgy értett a nehéz famunkákhoz, a fúrás-faragáshoz, a szereléshez, szinte mindenhez, mint a nagyapja, akitől a világlátást és az emberséget útravalóul megkapta. 

 

A nyugdíjba menetele utáni években elérkezett az idő arra, hogy elajándékozza legnagyobb kincsét: a tudását az életről, a szeretetről. Írói példaképe, Lev Tolsztoj szavai igazították el az írás gyötrelmében: „Az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, két dolgot kell tennie: először hinnie kell, hogy van az életének értelme. Másodszor meg kell találnia, hogy mi az”. Úgy tartják, mindenki ösztönösen megérzi, hogy mire hivatott, és benne ez a felismerés már gyermekkorában megfogant. Mint a másik írói példaképnek, Thomas Man-nak, aki már egészen korán tudta, hogy az írással szeretne foglalkozni.

 

Szabó György Illés azért is választotta a világ talán legnehezebb mesterségét, az írást, mert halhatatlanságra vágyott; hite szerint, csak az alkotás révén marad örök életű az ember. A latinok is így tartották: A halál után nagyobb lesz a hírnév… Az alkotás mindig tükrözi az alkotót, a gondolatait, a világnézetét, nyelvismeretét, szakmai tudását. Az ő ritka különleges személyiségét évszázadokig megőrzi a Nyíregyházáról 1995-ben megjelent Porba hullott gyöngyszem című kötet, amely az általa írt páratlanul szép várostörténetről kapta a címét. A 2009-ben napvilágot látott az Istenek árnyékában c. nagyregénye, amelyben − egyedülálló módon és a magyar irodalomban elsőként − nem rútítva, és nem szépítve belülről láttatja a szocializmus fényét és árnyait. Sajnos már nem várta meg, hogy a róla elnevezett Illés Kiadó megjelentesse talán élete fő műve, a Szépasszonyok fürdője c. kétkötetes regényét, amelyben már évekkel ezelőtt leszámolt azzal, hogy földi ideje lassan lejár...

 

Igen különleges, pótolhatatlan személyiség volt. Előre megérezte, hogy eltávozik, már a nyáron megmondta az állapotáért folyton aggódó feleségének: Mama, el foglak hagyni. Az elvesztéstől rettegő ember nem akarja ezt elhinni, és harcol. Harcolt is érte mindenki a maga módján, mindenféle eszközzel megpróbálta az árnyékvilághoz kötni. De ő megszervezte a halálát is, ahogy az egész életét. Nem akart már szenvedni, elutasította az ételt, hogy elsorvadjon benne az életerő. Mindig tapintatos, figyelmes ember volt, most is megadta szerettei számára a lehetőséget, hogy magában mindenki elbúcsúzhasson tőle, ne okozzon sokkot a senkinek se a távozása. Materialistaként úgy tartotta, a halál biológiai folyamat, az ember végleg elalszik. Azt mondta, az a legnehezebb benne, hogy az élet őutána ugyanúgy folytatódik tovább. 

Ő már tudja, mi még nem, hogy kinek van igaza. Az általa egész életében irányadó filozófiának, vagy Gárdonyi Gézának, aki szerint „A halál azért oly iszonyú a szívünknek, mert egy halhatatlannak érzett valakinek a semmibe törését látjuk csupán. A ház összeomlott: szemünknek bizonyossága, hogy aki benne volt, nem kerül többé elő. De hát a szem csak fotografáló szerszám: hideget, meleget, ízt, illatot, szellősusogást se fog fel a lencséje - hát mért éppen a lélek láthatatlanságán esik kétségbe a szemünk?!”

 

A nekrológ a nyíregyházi Illés Kiadó szellemi tulajdona.