01. AZ IRODALOM ÉS AZ ÍRÓ FELADATÁRÓL

Az irodalom feladata, amelybe nem értjük bele a szórakoztató és sokszor a giccs határát súroló ponyva (bulvár)termékeket, a valóság ábrázolása. Azé a valóságé, ami roppant bonyolult, tünékeny, Napjainkban különösen gyorsan változik, és függ a szemlélőtől is, mert az emberek a személyiségükön átszűrve érzékelik a világot.

Az igazi író a népe - más távlatokban az emberiség - szeme, füle, hangja és lelkiismerete, akár tudatában van, akár nem, felelősséggel tartozik neki. Más esetben nem más, mint író kisiparos, akinek lehet, hogy tömegével veszik, viszik a műveit, de soha nem lesz helye a „komolyak” között.

Az író érzékeli, megformálja és ábrázolja népe (az emberiség) hangulatát, vágyait, aggodalmát, reményeit, szenvedélyét, érdekeit, hibáit és erényeit. Ilyen értelemben az élete nem akadálymentes.

Csak akkor lehet „belülről tökéletesen független", ha már erőinek és képes­ségeinek szabad fejlődése elé a nem­zeti, vallási és osztályeszmék, indulatok nem gördítenek akadályt. Másként nem tudja a valóságnak megfelelően objektíven, tehát nem szépítve, nem rútítva ábrázolni műve adott korát és a szereplőit. Ez meghatározza írói eszközeit is.

Amíg osztálytársadalmak – illetve a modern demokráciákban más közösségi szerveződések – léteznek, és amíg az embereknek eltérő arányban részesednek a kulturális-, a társadalmi- és a képzettségből fakadó tőkékből,  javakból, az írónak a saját kora által meghatározott környezete érdekeit kell szolgálnia.

Ez azt jelenti, hogy ha a népe, osztálya, társadalmi rétege történelmi szempontból szüksé­ges törekvéseit gátolja valami, pl. az állam, neki akár a szabadsága árán is harcolnia kell ellene. Ugyanis ő mindenki mástól jobban a valóság embere.  Minél sokoldalúbban, minél több oldalról kell tanulmányoznia azt, hogy érzékletesen ábrázolhassa.

A regény szó jelentése az értelmező szótár szerint „nagy(obb) terjedelmű, az életet széles keretben, sok viszonylatában, társadalmi összefüggésében ábrázoló prózai elbeszélő mű”. Nem azonos a valósággal.

A regényirodalom sokkal több ennél” – írta Joan Rockwell. „Merem állítani, hogy a széppróza nem csupán a társadalmi valóság megjelenítése, hanem a társadalom irányításának nélkülözhetetlen funkcionális része, és paradox módon a társadalmi változás fontos eleme.

Nagy szerepet játszik a gyermekek szocializálásában, olyan hivatalos normák kifejezésében, mint a jog és a vallás; a politika irányításában; és általában véve jelképeket és életmódmintákat nyújt az embereknek, kiváltképp azokon a kevésbé könnyen meghatározható, de alapvető területeken, mint pl. a normák, az értékek, az egyéni magatartás és az emberek egymás közötti viselkedése.

Ebből következik, hogy a regényirodalom kétféle információt nyújthat a társadalomról: először is leíró formában tényeket közöl a technológia állapotáról, a törvényekről, szokásokról, a társadalmi struktúráról és az intézményekről. Másodszor: finomabb, nehezebben megszerezhető információt ad az értékekről és magatartásformákról.

Ez utóbbiak akkor válnak a leginkább láthatóvá, amikor irodalmi témák formájában kerülnek felszínre azokban a döntő időszakokban, amikor nagy változások mennek végbe a társadalom alapvető intézményeiben. Például, ha a család vagy a gazdasági élet szerkezetében és felépítésében változás következik be — olyan változás, amely konfliktust teremt az értékek között, s ez az irodalomban jut kifejezésre”.

A maradandóság titka

Mi a titka a maradandó irodalmi remekműveknek? Az, hogy egyetemes érvényűen tárják fel az emberi természetet, mert az mindig és mindenütt eredeti, állandó és szilárd. Megváltozhat közben a nyelv a társadalom, de ha a regény témája és a jellemábrázolás örök érvényű (gondoljunk pl. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére), az alkotás maradandó, mert mindig az igazságot fogja közvetíteni az olvasóknak.