02. A GYÉMÁNTNYELV - AZ ÍRÁS TITKAI EGY KLASSZIKUSTÓL

Alekszej TOLSZTOJ A FIATAL ÍRÓKHOZ

Alexej Nyikolajevics Tolsztoj, a fiatal író
az ijfú Alexej Nyikolajevics Tolsztoj

Ha jól írunk, valamennyien azt írjuk, amit kívánunk. Ezt hangsúlyozom. A műalkotás abból a kívánságból születik, hogy valamit alkossunk, megírjunk, s nemcsak abból, hogy az ember úgy véli, valamit meg kell írnia. Ez a különbség a művészet és a tudomány ösztönző ereje között. A tudomány megismerés, tapasztalás, a tapasztalatok összegezése, eszme, felfedezés. A művészet a személyes élet tapasztalata, képekben, alakokban, érzelmekben kifejezve: személyes tapasztalat, amely általánosításra tart igényt.

Valamennyiünk tapasztalata azt mondja, hogy írni annyi, mint legyőzni. Aki legyőzi az anyagot, legyőzi önmagát.

Írás közben lépten-nyomon akadályok merülnek föl, amelyeken túl kell jutniok. Állandó nehézségekkel találják szemben magukat. De még sohasem volt úgy senkivel, hogy az írás könnyen ment volna, „folyt volna a tollból". Írni mindig nehéz, s minél nehezebb, annál jobban sikerül.

Hogy juthatunk túl ezeken az akadályokon? Bizonyosan csak egyet mondhatok: a művészi feladat megoldására kínálkozó valamennyi lehetőség közül azt válasszák, amelyet a legérdekesebbnek találnak, amely a legjobban vonzza önöket.

Másszóval, elhatározásukat tulajdon idegenkedésükön mérjék le: idegenkednek-e a téma megírásától vagy nem? Ha ellenszenvesnek, unalmasnak találják, ne írják meg – úgyis rossz, hamis lesz.

Csak akkor írjanak, mikor kedvük van hozzá, mikor magukat is szórakoztatja az írás.

Ezt azért mondom, mert a fiatal, tapasztalatlan íróval gyakran megesik, hogy idegenkedéssel, lelkesedés nélkül mászik át az alkotás útján emelkedő akadályokon. Az akadályokon nem unottan kell átkapaszkodni, hanem szárnyalón kell átjutni.

Sarktételünk ez legyen: a művészet a képalkotásnak az a folyamata, mikor magát a művészt érdekli, rendkívül érdekli amit ír, néha jobban, mint az olvasót az olvasás.

Csakugyan, megesik, hogy az író lelkesen ír, az olvasó azonban lelkesedés nélkül olvas. Ez azonban csak azt jelenti, hogy az írónak még nincs meg a közléshez szükséges tapasztalata, de azért mégis a helyes úton jár.

A művészet, akárcsak a tudomány, az élet megismerése. A tudomány tapasztalat útján ismeri meg az igazságot (a tapasztalatot pedig a tudós eszméje irányítja). Minél több a tapasztalat, a tény, annál pontosabb lesz a tudományos következtetés. Ha egy tudományos kutatás számára végtelenül sok tapasztalat halmozódnék fel, akkor a következtetés is megközelítené az abszolút igazságot.

A művészetnek nincs szüksége a tapasztalatok tömegére, hogy általánosítson. A művészet a jellemző tényt igyekszik megtalálni... Találkoznak egy emberrel, beszélgetnek vele, úgy érzik, hogy ebből az egy emberből megalkotják a kor típusát. Lehetséges ilyen eset? Lehetséges.

A művészet, ismétlem, kevés tapasztalaton alapszik (a tudományhoz képest), de olyan tapasztalaton, amelyben a művész meggyőződése, a művész „vakmerősége" megtalálja a kor általános vonásait.

Mikor Dosztojevszkij megalkotta Nyikolaj Sztavrogint, az elzüllött, hazátlan, hitetlen ember típusát, azt a típust, amely ötven év múlva a Szovjetunió legfelsőbb bírósága előtt ált, mint áruló, kártevő és kém – meg vagyok róla győződve, hogy Dosztojevszkij nem annyira jegyzetkönyvéből, mint inkább belső meggyőződésből teremtette meg.

Dosztojevszkij
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Nem azt mondom, egyáltalán nem azt mondom, hogy nem kell megfigyelni az életet, ne használjunk jegyzetfüzetet. Csak azt mondom, hogy nem szabad közönyösen figyelni (regisztrálni a tényeket), hanem keressük meg az életben az általánosításhoz szükséges prototípusokat.

Azt kérdezhetnék, honnan tudják, hogy éppen ez vagy az az ember a kor típusa? Őszintén felelek: nem tudom. Önök is tévedhetnek. Legyenek merészek. Az író lelki, értelmi, érzelmi berendezését még nem tanulmányozták. Valamikor erre is sor kerül majd.

Legyenek bátrak, és bízzanak magukban. Megfigyeléseik s érzéseik megsúgják majd, kiből alkothatják meg a kor típusát. S ha ezt a teremtményt nem hamisítják meg és nem torzítják el, ha lelket lehelnek belé, száz eset közül kilencvenkilencben az ábrázolás sikerülni fog.

De abból, hogy valaki kitaposott utakon, fintorgó mosollyal, tapogatózva vonszolja magát, elkapja a kezét, ha forrót érez, hol jobbra, hol balra hegyezi a fülét, abból nem művészet lesz, hanem ipar, kártékony és lelkiismeretlen ipar.

Lelkesítsék az írót a (...) kor merész, magasan szárnyaló eszméi. Nem baj, ha az író téved is. A tévedés elkerülhetetlen művészeti tapasztalat a nagyot alkotás útján.

Vállaljuk és erősítsük magunkban a merészséget. Számos súlyos oka van annak, hogy művészetünk még nem érte el azokat az eredményeket, amelyeket várnak tőle. (...)

A művészet törékeny dolog. A tudatos kártevők, a minden fajta és stílusú öntudatlan tökfilkók – talpnyalók és egyebek – ütései súlyos rombolásokat okoztak a művészetben. Ezt tud­nunk kell, s minél határozottabban és bátrabban meg kell szüntetnünk művészeti és kulturális elmaradottságunkat.

Fel kell szabadítanunk alkotó erőinket. Ehhez megvan min­den anyagi és szellemi lehetőségünk. Bontakozzon ki minden tehetség, és találja meg helyét...

Önök közt akadnak kezdő írók, akiket bizonyára érdekel egy idős író útja.

Szeretnék egyet-mást elmondani magamról. Elmondani kétségeimet, botladozásaimat, kétségbeesésemet, lelkesedésemet, és így tovább.

Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem verseket írni. Rossz verseket. Az 1905-ös forradalom idején forradalmi verseket írtam, szintén elég gyengéket. Akkor még nem gondoltam rá, hogy író leszek.

De az alkotás folyamatának lényege mindig vonzott: előttem a füzet, toll, tinta. A lehetőség ott rejlett valahol a közelben, de még nem bújt elő. Mihelyt szavakká változnak érzéseim, emlékeim, gondolataim, egyszerre minden elhalványul a papíron.

Így ment ez meglehetősen sokáig. Egyszer este a Krímben egy költő felolvasta francia versfordításait. Meglepett a képek világossága és pontossága. Én is ehhez hasonlót szerettem volna írni. Utánzással kezdtem, azaz már tapogattam azt az ösvényt, amelyen útjára indíthattam alkotó erőimet. De ez még idegen út volt, nem az enyém.

S érzéseim, emlékeim, gondolataim áradata megindult ezen a másik úton. Fél évvel később megtaláltam a saját témámat. Ezeket az elbeszéléseket anyámtól és rokonaimtól hallottam a kihaló, széthulló nemesi világról. A színes, érdekes és ostoba különcök világáról. 1909–1910-ben az előnyomuló kapitalizmus hátterén, a háború előtt, mikor Oroszország gyors ütemben egy félgyarmati hatalom színvonalára süllyedt – mindez nemrég volt – a különcök az eltűnő feudalizmus típusainak teljes pompájában merültek fel előttem. Ez művészi felfedezés volt.

Megírtam első könyvemet, „A Volgán túl"-t. Akkortájt sokat írtak rólam. Elhatároztam, hogy író leszek. De tudatlan és dilettáns voltam. Nem ismertem jól az orosz nyelvet, az irodalmat, a filozófiát, a történelmet. Nem ismertem saját lehetőségeimet, nem tudtam, hogyan figyeljem az életet.

Mentségemre szolgáljon, hogy tudtam és éreztem, milyen veszély fenyeget. Az a veszély fenyegetett, hogy további irodalmi kísérleteim nem érik el az első „felfedezés" színvonalát.

Így is történt. „A Volgán túl" után megzavarodtam, kerestem a témát, a stílust, igyekeztem figyelni az életet, de sem tapasztalatom, sem megfelelő felkészültségem nem volt, hogy megfigyeléseimet gyümölcsöztessem.

Az eredmény több gyenge elbeszélés volt. A visszaemlékezésekkel végeztem („A Volgán túl'-on kívül még két regény: „A sánta uraság" és a „Különcök"), de a jelent még nem értettem és nem tudtam ábrázolni.

Világosan felismertem tehetetlenségemet. Nem tudtam, melyik végén fogjam meg a dolgot, hogy rendbe jöjjek. Azokban a zavaros időkben (1911–1912) mi nem kaptunk olyan tematikai és eszmei ösztönzést, amilyet a mai fiatalok kapnak.

Az akkori fiatal írók egyénisége a legvadabb reakció és az értelem felbomlásának idején alakult ki.

Kitört a háború. Az embervilág felkavarodott. Minket pedig, mint forgácsot, elsodort az áradat. A fiatal írók, akik az irodalmi szalonokon kívül valójában semmit sem ismertek a világból, egyszerre csak a népszenvedély és a népharag kellős közepén találták magukat.

Így kezdődött a mi iskolánk, többek között az enyém is. Kitárult előttem az élet, de nem voltam többé közönyös figyelő, aki tenyérnyi ablakon át néz az utcára, hanem ott álltam a legnagyobb kavargás közepette, s azon a félelmes kérdésen töprengtem, hogyan ábrázolja a művészet az életet.

Az ábrázolás eszközével egyben magamat is alakítanom kellett, mert az alkotás mindig kettős folyamat. A művész a művészetével együtt fejlődik. Művészete együtt nő azzal a néppel, amelyet ábrázol. A művész együtt nő azokkal a hősökkel, akiket életre kelt alkotásaiban.

De hát miféle eszköz ez? Az adott esetben a nyelv, amelyen a nép beszél.

Akkor értettem meg először, hogy nem ismerem az orosz nyelvet. Miért nem így írom ezt a mondatot, miért amúgy? Miért ezeket a szavakat választom és nem amazokat? Melyek a nyelv törvényei? Mi itt a kritérium? A szépség? De az még semmit sem mond, hogy szépség! Az esztétikai kritérium fikció, amennyiben elszakad a valóságtól, a nép életétől, történelmétől.

Az emberi beszéd bonyolult lelki és fizikai folyamat betetőzése. Az ember agyában és testében szakadatlanul áradnak az érzelmek, eszmék, s fizikai mozdulatok követik őket. Az ember állandóan mozdulatokat végez. Nem a szó durva értelmében gondolom ezt. A mozdulat néha csak meg nem valósult, visszafojtott kívánsága a mozdulatnak. De a művésznek mindig ki kell találnia, milyen belső indulat eredménye a mozdulat.

A mozdulatot szó követi. A mozdulat meghatározza a mondatot. S ha az író előre megérzi, látja mozdulatát annak a szereplőnek, akit leír (nélkülözhetetlen feltétel, hogy tisztán lássa a szereplőt), akkor az előre tudott mozdulatot az az egyetlen mondat követi, éppen azzal a szórenddel, éppen azzal a szóválasztékkal, éppen azzal a ritmikával, amely megfelel a szereplő mozdulatának, azaz lelkiállapotának az: adott pillanatban.

Ebből az következik először, hogy az írónak vizionálnia kell, vagyis megtanulnia látni azt, amit leír. Minél tisztábban látja képzeletének szülötteit, annál pontosabb és hívebb lesz a mű nyelve.

Ez az út visz a gyémántnyelv megalkotásához.  Ez a nyelv népünk folklórja, ez a nyelv a látók, a szívükkel-lelkükkel érzők nyelve.

Másodszor: a népnyelv, a gyémántnyelv mindig a teljes, a maximális, a pontos mozdulatot fejezi ki. A művészet nem tűri a hozzávetőlegeset, a homályost, a befejezetlent.

Ezt a nyelvet alkotjuk meg minden olyan pillanat számára, amelyben a tipikus ember tipikus körülmények között az érzelmek maximális feszültségét éli át, és olyan mozdulatot tesz (hacsak sejthető mozdulatot is), amely a mondat ritmikájában fejeződik ki.

Ily módon a beszéd, a nyelv a társadalmi élet mély rétegeiben gyökeredzik.

Hogyan érezzük meg ezt a nyelvet? Látnunk kell. Törvény az író számára, hogy belső látásával lássa a leírt tárgyakat s így alkossa meg művét.

Tehát ezt a látóképességet kell kifejlesztenie magában. E tekintetben kell fejlesztenie magát.

Hogyan dolgozzunk? Figyeljük a körülöttünk zajló életet, érintkezzünk emberekkel, gondolkozzunk, olvassunk és tapasztaljunk. S magunk is a maximális erőkifejtéssel vegyünk részt az élet építésében. Általában, az írónak mind a két keze tele van teendőkkel. Írni nem könnyű dolog.

Szoktassuk magunkat a figyeléshez. Szeressük meg ezt a műveletet. Figyeljünk állandóan, szakadatlanul, általánosítsunk, találjuk ki mozdulataiból, szavaiból az ember múltját és jelenét stb.

Így halmozódnak fel a benyomások a művében, az íróban, s egy pillanatban valami találkozás megérleli benne a bizonyosságot, a merészséget, hogy képzeletével megragadja a típust. Ha megkérdezik: miért gondolod, hogy éppen ez korunk típusa? – azt feleli: mert bizonyos vagyok benne, mert egész lényem, a bennem élő művész így érzi. S ha így felel, igaza lesz.

Hogyan tudtam egy távoli kor embereiből eleven lényeket alkotni? Azt hiszem, ha városban születek és nem falun, nem tudnék ezernyi olyan dologról, amelyet gyermekkoromban ismertem meg, ha nem láttam volna téli hóvihart a sztyeppeken, elhagyott falvakat, karácsonyi ünnepségeket, parasztházakat, fejtörő játékokat, meséket, világítófáklyát, gabonaszárítót, amelyek sajátságos illatot árasztanak – bizonyára nem tudtam volna leírni a régi Moszkvát. A régi Moszkva képei gyermekkorom mélyen rejtőző emlékei idézték fel bennem. Ezért éreztem meg a kort, a maga kézzelfogható valóságában.

Ezeket az embereket, ezeket a típusokat később történelmi dokumentumokkal ellenőriztem. A dokumentumok segítettek a cselekmény kifejtésében, de az ízlelő, az optikai élmények, amelyek a gyermekkor mély benyomásaiból támadtak fel, azok a finom, alig érzékelhető dolgok, amelyekről oly nehéz beszélni, azok adták meg az anyagszerűségét, az érzékletességét, annak, amit leírtam.

Éppen ebben rejlik a nemzeti művészet: a szülőföld illataiban, az anyanyelvben, ahol a szavaknak mintegy kettős művészi értelmük van – a mai es a gyermekévekben magunkba szívott emocionális értelem – a szavakban, amelyek ízre, szemre és illatra oly otthonosak, hazaiak. Ezekből születik az eredeti művészet.