MAGYAR SZÉPIRODALMI SZENZÁCIÓ

 

 

 

 

 

A történelem sodrában hánykolódó ember nem mindig érti, milyen társadalmi és szellemi folyamatok alakítják az ország és benne a saját sorsát. Különösen így volt ez az ’56-os forradalomban kicsúcsosodó 1950-es években, amelynek alakítói közül már nagyon kevesen élnek közöttünk. Az idő az egyéni élményeken keresztül átszínezte a szerepeket és a szereplőket, így a valódi történéseket az emlékezet torzítása nélkül csak az objektív történelmi kutatásából tudhatjuk meg.  

Ugyanakkor a levéltári adatok ritkán tárják föl átélhetően azokat az érzéseket, a félelmeket, örömöket, emberi magatartásokat, amelyek az ebben a forradalmi korban élőket jellemezték. Nem érthetjük meg belőle, milyen volt az úri múltból a kommunizmust építő szocializmusba átvezető göröngyös és sokszor véres út, amelyen az akkor élőknek kényszerűen járniuk kellett. Ennek az ábrázolása az irodalom feladata, és ebben Szabó György Illés kivételes munkát végzett.  

 A már örökkévalóságba távozott író hiteles krónikásként nem szépítve, nem rútítva, az érzékeny realizmus alkotói módszerével eleveníti meg a Horthy-korszak első felétől, körülbelül az 1920-tól 1959-ig tartó időszakot, amelynek ő is tanúja volt. A helyszín Tergenye megye. E név beszédes, ugyanis a szamár hátára erősített málhás nyerget jelenti. A tergenye szimbolizálja a főleg mezőgazdaságból pénzelő megyét.    

Az irodalom legmagasabb fokát jelentő gyémántnyelven megírt regény három részben – a Csodaváró szerelem, a Szellemi légörvények, és a Papucs vagy korona – című fejezetekben  tárja elénk országos politikai életben szerepet játszó úri család elágazó hajtása, Hajnalka és a sokgyermekes szegényparaszti családba „vakaréknak”, tehát utolsónak született Benedek leányszöktetős nászának történetét. Az ifjú tollforgató arra tette fel életét, hogy beteljesüljön az álma és Valaki legyen. Az ő élményein keresztül tárul elénk a több évtizedet átfogó sokszínű kor a politikai változásokkal és 1956 helyi történéseivel együtt.