„NEM MÉZ, DE MINDENRE RÁRAGAD.”

03. „NEM MÉZ, DE MINDENRE RÁRAGAD.”

Mielőtt a szépirodalmi művek technikai részeit bemutatnánk, alapvető ismernünk a lényeget, vagyis hogy milyen elemekből tevődik össze a szépirodalom? Hogyan, milyen eszközökkel történik az alakok, típusok, jellemek szavakkal való megalkotása, a valóság eseményeinek, a természeti képeknek, a gondolkodás folyamatainak szavakkal való kifejezése? A nyelv, a téma és a mese közül most a nyelvvel foglalkozunk.

Az irodalom elsődleges eleme, fő eszköze a nyelv, ami a tényekkel, az életjelenségekkel együtt az irodalom anyaga is. Legbölcsebben talán ez a népi találós kérdés fejezi ki a nyelv jelentőségét: „Nem méz, de mindenre ráragad.”

Kifejezi azt, hogy a világon nem volt és nincs semmi, aminek ne­vet ne adtak volna. A szó az összes tény, gondo­lat ruhája.

Ám a tények mögött szociális értelem rejlik, minden gondolat mögött ott van az ok: ez vagy az a gondolat miért éppen ilyen és nem más.

A szépirodalmi alkotástól, amelynek célja, hogy kifejezze a szociális (közösségi) élet tényekben rejlő értelmét, e tények jelentőségében, teljességében és világosságában szabatos, világos nyelvet, gondosan kiválasztott szavakat kívá­nunk. Éppen ezen az évszázadokon át fokozatosain kimunkált nyelven írtak a „klasszikusok”. Ez az igazi irodalmi nyelv.

Bár az igazi irodalmi nyelv a nép beszélt nyelvéből való, élesen külön­bözik az ősforrástól, mert amikor leíróan ábrázol, elhagyja a be­széd eleméből mindazt, ami esetleges, időleges, romló, foneti­kusan eltorzult és különféle okokból nem felel meg a mindenki által hasznát nyelv fel­építésének.

Természetes, hogy a beszélt nyelv megmarad az író teremtette szereplők beszédében is, de csak jelentéktelen mennyiségben, amennyire az ábrázolt személy plasztikusabb, kife­jezőbb jellemzéséhez, megelevenítéséhez szükséges (ezért fontos az író minél gazdagabb szókincse).

A kultúra eddigi története azt mutatta, hogy különösen azokban a korszakokban gazdagszik a nyelv, amikor az emberek társa­dalmi tevékenysége rendkívül erős, mikor változatos új munka­eljárásokat alkalmaznak és kiéleződnek az osztályellentétek.

Ezt bizonyítja a folklór is: közmondások, szólásmondá­sok, dalok a beszélt nyelv természetes fejlődésé­nek útja. E téren éppoly hiábavaló védeni az elavult szavakat, amelyek értelme elkopott, eltűnt.

Az irodalmi nyelv fejlődését általában az egyszerű, mindennapi, és nehéz életű emberek befolyásolták, az írók a beszélt köznyelv elemi áradatából gondosan kiválasztot­ták a legpontosabb, legtalálóbb és legmegragadóbb szavakat.

Napjainkban nem minden író érzi szükségét, hogy kiválogassa a beszélt nyelv szavait, ami erősen csökkenti műveik értékét, ugyanis sérül  az esztétikai minőségük.