PÉLDA A GYÉMÁNTNYELVRE

Részlet Szabó György Illés Istenek árnyékában című hiánypótló regényéből 

(Az Íróiskola olvasóinak a postaköltség megfizetése mellett ingyen megküldjük ezt  406 oldalas remekművet, hogy a mesterségbeli fogásokat megtanulhassák belőle. Kérjük rendeljék meg azzal a megjegyzéssel, hogy "Íróiskola olvasó).

 

ELSŐ RÉSZ

1.

A szeretőjétől jött és a római katolikus templomba igyekezett. Két volt apáca a lakószomszédja, tőlük vitt üzenetet. A hölgyek Angliába leveleznek. Az onnan érkező közléseket magyarra, a választ angolra a pap fordítja, ő pedig hozza–viszi és postázza szívességből, mert a volt novíciák már képtelenek ügyeik intézésére.

Úgy tervezte, hogy keresztülvág a főtéren, ami nagy négyzet zöld füvei, buja bokrokkal, fiatal fákkal. A déli oldalon magasodik a város fölé, mint a középkorban az erődök, a megyei pártbizottság új épületének szürke tömbje, szemben vele az északi félen a „pápista” templom kettős tornya figyelmeztet az égiekre. Középütt, háttal a templomnak, a járókelők közül fejjel kimagasodva áll Lenin bronzszobra.

Haladtában észrevette, hogy a bronz alakot egy feketébe öltözött parasztember bámulja. Nézi jobbról, nézi balról, azután végigméri. Ekkor ijedten hátralép, tekintget ide-oda. mintha segítséget keresne. Közben ő is közelébe ért, és meglátta, hogy egy sapka van a szobor lábához téve, a sapkában pedig krajcárok. – Lenin koldussá lett, kéregét! – fogta fel a látvány jelentését. Azonnal odalépett a talpkőhöz, mintha testével védeni akarná a szobrot és óvni embertársait a botránkozástól.

– Kik tehették? – kérdezte elfúló hangon.

– Hát azt mán csak ű tudná megmondani! – bökött a paraszt a szoborra és megkönnyebbülve hirtelen továbbment.

Ő pedig magára maradva állt, káromkodott és találgatta, mit tegyen? Hajítsa a sapkát a bokrok közé? Hívja a rendőrséget? Szóljon a pártbizottság portásának, hogy tegyenek valamit?

Az utóbbit akarta, csakhogy amikor megfordult, egy kopasz suhanc állt előtte és rányújtotta a nyelvét. Fogcsikorgatva emelte az öklét, hogy lesújtson rá. Olyan fájdalom markolt a mellkasába, hogy úgy maradt az ökle, csak tátogott, nem kapott levegőt. Megtántorodott.

– Ne..., ne... nálam a levél – motyogta kétségbeesve és egyet lépett a templom irányába.

Az apácák havonta pénzsegélyt kapnak angliai barátaiktól, de onnan mindig csak akkor indítják útba, miután innen levélben igazolják a küldemény átvételét. Ha a levél nem jut el a paphoz, nem lesz válasz, a novíciák a jövő hónapban nem kapnak pénzt és éhen halnak.

Még lépett egyet, azután jajdulva a melléhez kapott. Érezte, nő a fájdalma, az ereje pedig gyorsan fogy és szűkül körülötte a világ. Mielőtt a magányosság kagylóhéja teljesen rázáródott volna, kiáltani akart: Segítség! Emberek, segítség!

Csak hörgés lett belőle. Arccal előre bukott és csúnyán hányt.

A burkolat fényesre csiszolt kőtükrében még látta magát, a képmása egészen a teste alá bújt. Közben érezte ellapult orrával, a vérével keveredő por szagát. A következő pillanatban sok-sok cipőt látott a feje körül. – Észrevették! – vélte megnyugodva, azután elsötétült előtte minden. Úgy érezte, hogy száll, száll, száll. Fölfelé? Lefelé? Nem tudta, de félt, hogy nekicsapódik valaminek és még erősebb fájdalom éri, mint az, ami a szegycsontja mögül és állszögletéből árad.

A három ember – két cipekedő és a mentőorvos – szaladt vele a fényes kövű folyosón. A fordulóban majdnem elütötték az osztályos főorvost.

– Hányadik ma? – kérdezte szokásból a hordágy mellett futó fiatal kollégájától.

– Nekünk még csak negyedik!

– Eddig!.. De még három óra sincsen – tette hozzá az elől szaladó mentős.

Amikor mellette haladtak, a főorvos a betegre pillantott. Meghökkent. Ismeri a hordágyon fekvő embert, valamikor osztálytársak voltak. Arra is emlékezett, hogy érettségi után mindjárt pártfunkcionáriusnak állt, pedig nagyon jó fejű volt, egyetemre, főiskolára való. Járási titkár lett valahol a megyében. Szeretett nevetni, könnyen barátkozott, de az érettségi találkozókra sosem jött el. A funkcionáriusok elzárkóztak az efféle „kispolgári” szokásoktól.

Eddig jutott gondolataiban és beért az irodájába. Hívta azonnal a megyei ideológiai titkárt, akivel sikerült jó kapcsolatra jutni azóta, hogy a pártbizottságon levő ambulancián rendel.

– Most hozták be Istenes Jancsit infarktussal, mondd már meg, hogy helyezzem el? – kérdezte nagyon készségesen.

– Hogy helyezd el? – nevetett a titkár a telefonba. – Csak úgy, ahogy a lehetőségeitek engedik...  vagy lehet másképpen is? – kérdezett vissza.

– Azért kérdeztem, mert külön szobát gondoltam – felelte a főorvos elbizonytalanodva.

– Ennyire bővében vagytok a helynek?

– Dehogyis... de ő mégiscsak pártfunkcionárius – felelte a főorvos.

Könnyed nevetés hallatszott, a titkárnak tetszett ez a megkülönböztetés, és rokonszenv. A párt vezető szerepének elismerését érezte benne.

– Funkcionárius csak volt, csak volt! Valamikor kezdetben... – mondta diadalmasan.

– Ha így van, akkor marad a közös szobában.

– Ezt te döntsd el, ezért fizetnek többek közt – bízta a főorvosra a dolgot a titkár, majd rövid hallgatás után hangot váltva folytatta: – Máskülönben a kislányomnak alighanem használ a gyógyszered. Mintha csillapodna a köhögése... legalábbis esténként már nem köhög olyan hevesen – magyarázta. – A feleségemmel arra gondoltunk, hogy talán nem ártana bevinni néhány napra, a tüdőgyógyászatra – szólt, a mondat második felét közölte és kérdezte egyszerre, majd a főorvosnak ajándékozva bizalmát, hozzátette: – Pajtikám, szólnál ebben az ügyben Gém Pistának?

– Az csak természetes,.. De javallom, várjunk vele, mert ha csillapodnak a köhögési rohamok, talán megéri várni. Meg aztán nem tudom, hogy állnak hellyel a tüdőgyógyászaton.

– Egy üres sarok talán csak akad?!

– Egy sarok minden bizonnyal, de, de nem tudni, hogy a kislányod javára válik-e, ha befektetik beteg gyermekek közé. Hát csak ezért mondom... de mindjárt konzultálok Gém doktorral és eldöntjük, hogy mi lesz a legjobb. Visszahívlak, rendben van? – szivélyeskedett újra a főorvos.

– Köszönöm! Szervusz! – mondta a titkár elégedetten és letette a kagylót.

A repülésből hirtelen futás lett. Tar husángosban járt, hüvelyknyi vesszők verték a mellét és hallotta a rácsapódó vesszők suhogását. A melle már elállta a fájdalmat, de most az arcát féltette.

Lassított, azután lépésre váltott. A futást nem győzte levegővel. Egy üres pusztán haladt. Alacsony, oldalra fordult lombú fák, töppedt és kúszó bokrok tarkázták. Mintha Jákob sátorozott volna itt valaha, miközben barmai távoli legelők füvét harapdálták.

Elöl, elég távol, pálmafák, azokon túl havas hegycsúcsok magasodtak törpe ligetek fölött. A sudár, ág nélküli fák úgy sorjáztak, mintha vízparton vagy út mentén állnának. Törzsük inogni látszott a meleg, napsugarakkal át- meg átszőtt fűszeres párolgásban és lombjuk alatt dús gyümölcstőgyeket himbáltak.

Minden buja és pozsga volt, szemet gyönyörködtető zöld. Látszott: ezen a vidéken soha nem perzsel trópusi nap, nem tikkaszt szárazság. Ezerfajta madárfütty, sikongás, krúgás, szárnycsapkodás, csaholás, bőgés és búgó morgás, sokféle állathang árulkodott arról, hogy iránynélküli lét oktalan örömében tenyészik minden. A növényi és állati élet megfogyhatatlan folyama nem ismer évszakokat, időt, kort, vagy változást, csak szakadatlan fajzást. Itt minden önmagáért és hiábavaló túlsággal él. Ez a haszontalan bőség elszomorította egy pillanatra.

Megnőtt kedvvel indult tovább. Könnyen átjutott a füves, bokros pusztán, majd lépcsőszerű köveken leereszkedett egy folyómederbe. Ott még kövérebb volt s növényzet és párásabb a levegő. Elölről patakzajt hallott, a páhogó meleg szél hozta. Nemsokára el is érte a vizet: áttetsző erecske bukdácsolt kőről kőre. Annyika volt csak, hogy átléphette. Aztán felkapaszkodott a meredek parton, keresztültört a medret szegélyező bokrokon. Meghökkent, sima döngölt út volt előtte.

Találomra balra, a hegyek felé indult. Kényelmes járással haladt, mert az út rugalmasan hajladozva segítette lépteit. Az út szalagja előtte és mögötte ívesen jobbra fordult, aztán a távolban bebújt a fák közé. Odább keresztezte egy szélesebb út, sugárszerűen vitt egy még láthatatlan középpont felé.

Fontolgatás nélkül rátért. Nyolcvan-száz lépés után kezdtek ritkulni a fák, fogytak a bokrok, majd előtűnt egy füves tisztás. A közepén fehér falú épület szikrázott szemrontón az erős napsütésben. Alakja fekvő tojásra hasonlított. Közel hozzá és tőle távolabb kék hátú tavacskák, nyírt sövények, színes díszbokrok és kisebb-nagyobb virágpárnák fürödtek a meleg, szándéktalan csendben. Szunyókáltak azok az utak is, amelyeknek egyikén odáig elért. A négy égtáj zajos messziségéből az erdők lombalagútján átbújva jöttek az épület alá, és négy egyforma nagyságú cikkre osztották a kör alakú zöld tisztást.

A hibátlan rend nyugtalanságot ébresztett benne. Felújultak emlékezetében mindazok a keserűségek, amelyeket a rend és a pontosság megszegése miatt volt kénytelen elviselni élete folyamán. Észre sem vette, hogy léptei lelassultak. Képzeletében megjelent anyai nagybátyja, a gyér hajú, nagy állú haragvó szemű férfi, hogy írni és számolni tanítsa. Ahányszor 4-est, 7-est és A-t, E-t vagy K-t írt a kockás lapú füzetbe, a szigorú tanító nagybácsi annyiszor rángatta meg a „huncutkáját”, mert a számok és a betűk vonalai metszették egymást, pedig csak érintkezniük szabadna: nem úgy érnek össze, mint a jól felvont sátor teteje.

– Pon-to-san! Pon-to-san! – hallotta a régi figyelmeztetést.

Ez a követelmény elkísérte egész iskolás korában, később a katonaságnál is kitartott mellette konokul. Csakhogy minél jobban törekedett a pontosságra, annál inkább nem sikerült pontosnak lennie. Gyakran előfordult, hogy az egység már együtt állt, csak őrá várt az udvaron és ő utolsónak lépett be a sorba. Miatta időt vesztett a szakasz, késett a század is: hiába nevezték besorolás szerint elsőnek, ilyenkor utolsónak vonult ki a kapun. Ha meneteltek, a különféle parancsnokok mind őt nézték: – Istenes, váltson lépést! Istenes, ne járjon olyan roggyant térddel! Istenes, csipkedje magát, úgy mozog, mint egy állapotos ruhatetű! – Ha abban az időben még divatban lett volna a pokrócolás, isten tudja hányszor verték volna meg a bajtársai. Így aztán a „pontosság” szó oda-vissza zeng benne, akár hegyek között a kiáltás. Kóbor gondolatain, önfeledt ábrándozásain is erőt-erőt vesz. Leginkább a perzsa mesék gonosz dzsinnjének képében fenyegeti: – Készülj, hogy vezérlő elved legyek! Tégy eleget kívánságaimnak! – És mit felelt?

Azt, hogy elismeri: a pontosság az ember egyik alapvető elve, ami hihetőleg egyszer majd általános gyakorlattá válik, de most még ettől messze van az emberiség. Zöld ízű még ez az eszme és vásít, mint a vackor. Érését lassítja, hogy csak egyesek sajátja, és nem is a legkiválóbbaké. Követői többségének sem jelent többet, mint ragaszkodást bizonyos követelményekhez és feljebbvalói kívánságokhoz. Emiatt a jó eszme naponta vereséget szenved saját gyakorlatában. Vele jár, hogy amilyen odaadással követik, olyan mértékben korlátozza az önállóságot és a szabadságot. Ezt az önfeladást hűségnek nevezik a pontosság papjai, csak azért, hogy az eszmét felmagasztosítsák. De hiába, mert lehetetlen pontossággal rendkívülit alkotni, ugyanis nagyon könnyen és gyakran házasodik össze az embertelen merevséggel és a lélektelen elutasítással. A pontosság nagy eszméjét ez a ragaszkodás teszi a napi érdekecskék eszközévé, és taszítja újabb és újabb vereségbe.

Ilyen és hasonló gondolatokkal a fejében, de mégis bátran közeledett a különös formájú épülethez. Megfordult az agyában többször is: – Talán jobb volna elillanni, még mielőtt észrevesznek, mert, ahogy látom, a gazda nagy szigorral kormányozza házát és annak környékét, ha akarata ennyire érvényesül. – De a bizalma nem csappant meg. Hátha csak látszat a merev rend? Hátha ad kibúvót a vendégszeretet. Hátha barátkozó egyszerűség és rokonszenvező tisztaság bujkál a látványos formák mögött? Tapasztalt már ilyet. Úgy érezte, már találkozott a ház urával, ám hiába erőltette emlékezetét, sem arcát, sem hangját, sem szája szólását nem tudta maga elé idézni. Közben vitte, vitte a lába, és ő engedte, mert sejtette, hogy többet érez meg, mint amennyit most tudni képes: vonzódása az ismeretlenhez nem lehet egyéb, mint érzelmi kifejeződése egy rejtőző vagy már elfelejtett tudásnak. Olyan ez, mint amikor a földbe merült kincs fölött fellobban az árulkodó láng.

A bejárat oldalt nyílt, mint a csigaházon. Fölötte ferde tetőcske, árnyékvetőnek. Az ajtó négyszögén át be lehetett látni egy darabon az épület homályló belsejébe.

– Állj! – rivallt rá egy hang.

Istenes János megrettent, megállt és majdnem a feje fölé emelte a két kezét. Nem látott senkit. A következő pillanatban csesztetést hallott maga mögött és akkor vasmarok ragadta meg a jobb karját könyök felett, egy másik marok pedig a csuklóját.

– Tekintsd magad a ház foglyának! – hallotta a parancsot. – Legalábbis egyelőre!

Ez biztató – gondolta, és csak akkor mert oldalra lesni, amikor elfogója jobbról mellé lépett. Látta, hogy fehér lepelbe burkolózó, suhanc korú legény szorongatja a karját gyakorlott módon. Szigorkodik is, de jóindulat van az arcán. Sötét színű a haja és kétoldalt leér a vállára, elől a homlokába lóg néhány fürt és azok alól nagy barna szemekkel nézi őt.

– Már a tisztás szélétől követlek és tartom szemmel minden mozdulatodat – mondta a szokatlan fogadtatás indoklásául.

Hitetlenséget látott Istenes János arcán, mert mindjárt hozzátette:

– Úgy viselkedtél, mint aki irányt vesztve őgyeleg, de közeledtél az épülethez. Játszottad, hogy nincs fontos célod, de ténfergéseddel nagyon is tudatos célt lepleztél: be akartál jutni az épületbe. Sikerül is, de így!

– Olyan erős, mint egy bivaly, szerencse, hogy nem ellenkeztem! – állapította meg Istenes. Az igazát azonban nem akarta hagyni mégsem.

– Még hogy követtél!... Ugyan már, ne tódíts! Nem láttalak. Te csak itt vettél észre az ajtó előtt – mondta.

– Úgy, még feleselsz is? Jóféle lehetsz, mondhatom! Tagadsz, de ügyetlenül elkottyantod, hogy semmit sem értesz jelenvalóságom természetéből. Vagy pedig – emelte fel a szemöldökét – ravaszkodsz!

– Te meg fontoskodsz! Mi vagy te, parkőr?

A suhanc erre eltolta magától a foglyát, hogy jobban megnézhesse.

– Ne áltasd magad, pajtás... Felvilágosítalak: én akkor is jelen vagyok, ha nem látsz, és nem tudsz rólam! – jelentette ki büszkén, és egy kicsit kihúzta magát. Istenes ekkor látta, hogy legalább egy fejjel magasabb, mint ő. Ettől bizony megfélemedett, de nem mutatta.

– Nagy valami! – szólt fitymálva. – Azt én is meg tudom tenni veled. Máskülönben én mindig megérzem a titkon rám szegeződő tekintetet. Most nem éreztem semmit. Ne fontoskodj, és ne tódíts! – intette fogva tartóját.

A pozsgás képű nagy szemeket meresztett, talán egy kicsit kényelmetlenül is érezte magát.

– Megállapítom, hogy kötekedő vagy és az ilyenkor hasznos udvariasságot is elmulasztod. Ebből gyanítom, hogy nem vagy valami fényes elméjű, vagy pedig roppant ravaszság lakozik benned – mondta szemrehányón.

Szótlanul tettek néhány lépést, aztán megálltak.

– Egyre gyanúsabb vagy nekem. Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mit keresel itt? – kérdezte vallató hangon, de mintha megbánta volna, hirtelen elhallgatott. – Mégis jobb lesz, ha hallgatsz róla – tette hozzá. – Jobb, ha nem tudok a szándékodról. Sokkal szigorúbb kérdezőnek fogsz felelni mindjárt. Na, menés! – parancsolta és erőteljesen lendített egyet a foglyán.

Az épületben csend volt, hűvös homály uralkodott mindenfelé, csak közép tájt derengett erősebb fény. Ott hosszú asztalnál kétfelől ősz férfiak ültek hófehér khitonban és éppen, szellőzködtek, legyezték testüket. Láthatóan szenvedtek a melegtől. Az asztalfőn erős alkatú csontos aggastyán pihent trónszerű nagy széken. Bozontos szakálla leért az ölébe. O vette észre elsőnek a közeledőket.

–  Mi történt, Gábor? – kérdezte a pirospozsgás legényt. Mélyzengésű hangjában csodálkozás bujkált.

A Gábornak szólított legény ekkor elengedte Istenes János karját, kihúzta magát, de mielőtt válaszolhatott volna, az aggastyán intett neki: jöjjenek közelebb. A nem várt vendéget a romló látású öregek szokásos módján, összehúzott szemmel vizsgálgatta.

– Uram, ezt a férfit itt fogtam el az épület előtt. Be akart ide jutni! – válaszolt végre a legény.

– Hol történt?

– Az erdő és az épület között... – felelte pirosra gyúlt arccal Gábor.

–- Itt a küszöb előtt? – tudakolta szelíd hangon a nagyszakállú férfi.

– Úgy is mondhattam volna, Uram, de az elfogást kívántam hangsúlyozni, nem annak helyét.

Istenes a pozsgás arcú legényre pillantott. – Nocsak! Hát itt is szokás a szócsavarás?! – gondolta.

Nem mondta ki és Gábor, mégis megértette. – Hallgass! – mondta a szemével és cinkosan ráhunyorított. Az aggastyán legyintett és nem faggatózott tovább. Vetett még egy vesébe látó pillantást a vendégre, aztán így szólt:

– Gábor, fiam, mielőtt vendégünket kérdeznénk, és ő felelne, adj neki enni, és hagyd pihenni egy kicsit. Úgy találom, hogy fáradt, nagy út van mögötte! (...)