A REGÉNY KIVÁLÓSÁGA A LÁTTATÓ IRODALMI NYELV

-Bármely írásmű, különösen egy regény a láttató irodalmi nyelvtől lesz kiváló. Sajnos, a mai magyar kortárs irodalom inkább történetmesélő, mint láttató, természetesen tisztelet a kivételeknek. Az alakok többnyire elnagyoltan vannak felrajzolva, nem igazán látjuk őket, nem érzékeljük a környezetet sem, nincsenek mozgások, hangok, illatok, vagyis az élet sokrétűségét nem képes megjeleníteni a szerző. Példánkban a 2013-ban elhunyt Szabó György Illés főművéből,  a Szépasszonyok fürdője című kétkötetes regénye I. fejezetéből közlünk egy részletet. Az író nyelvezete bámulatos, valósággal szavakkal festett. 

 

 

 

SZABÓ GYÖRGY ILLÉS: SZÉPASSZONYOK FÜRDŐJE

(részlet)

 

 

"Bátorkodott, ha egyedül volt a lakásban. Olyankor felderítő szándékkal végigjárta a szobákat és megnézett, kézbe vett, elolvasott mindent, amihez hozzáfért. Különösen a nappali szobában szeretett bóklászni. A szoba igazi emléktár volt. Tormásyné ott őrizte mindazt, ami régi életéből megmaradt, elhalt szülei után összegyűlt, rájuk emlékeztetett, és férjének kedves volt, vagy – jövedelem hiányában – eladásra szánt.

      A nappali szoba széles főfalánál két sötétre pácolt, kevés faragású szekrény, mellette való kisebb falsíknál két sima, üvegezett szekrény, szemközt egy vitrin állt tele a csecsebecseivel. Középütt széles talpú, alacsony barna asztal nyomta zömöken az aláterített perzsaszőnyeget, az udvarra néző ablak előtt két öblös pipázó fotel kínált henye kényelmet. Korábban mind a három ingóság idős Ányossy Ádám dolgozószobájában szolgált és hagyatékként került át. Volt egy pianínó is, sok szék és kispárna, szivardoboz, szelence, tégelyes ládika, bőr- és hímzett kézitáska. A mélyzöld, vékony aranycsíkozású szövettel bevont falon négy kép függött rézdróton: az elhalt szülők festett ábrázolata. Kettőnek aranyozott faragása, kettőnek – Tormásy Elek szüleiről valóknak – festetlen fából volt a kerete. Az ajtókon fehér mullfüggöny volt, az ablakokon úgyszintén, de simán leomló, könnyű aranysárga szövetszárnyakkal kiegészítve. A szobába szabadon áradt be a fény, talán azért, hogy minden lássék, a szem ne tévedhessen, mert a törzsökös Ányossyak emlékei elegyedtek itt a fiatalabb nemességű Tormásyak emlékeivel. Egyikből sem áradt nagy hevület: a már „mindent kiélni” is fáradt rendiség és kiüresedett fölénytudata találkozott hűvös ellenképével, az élet kényszerűségére fejet hajtó, díszek igényében puritánabb, immár szenvedélytelen, csak túlélni-élni vágyó életformával.

     Bóklászás közben minden illemszabálynak fittyet hányó kíváncsisággal böngészte végig Stella kisasszony egész szerelmi levelezését. Ízetlen írások, mint a fűszertelen étel – mondta, amikor a szalagokkal összekötött levelek végére jutott. Ezek után a régi báli meghívókat vette sorra. Nagyon tetszett neki egy kartonból készített lictori bárd és a hozzá fűzött Táncz-rend. Megtudta belőle, miféle táncok divatoztak a régi bálokban: volt csárdás, keringő, hatfigurás francia négyes, körtánc, füzértánc és többféle mulatságos „alakzat”. Minden tánc mellett ott volt annak a gavallérnak a neve, akivel a kisasszony a táncot lejtette. Azt nem sikerült kideríteni, hogy milyen zenére mulatoztak a bálozók, de andalító, lebegtető érzés töltötte el és elragadta képzeletét a régiségekből áradó illat.

Talált néhány cotillon-jelvényt is, azokat Stella kisasszony szánta legkedveltebb táncosainak. Volt egy, ami sárga lemezből készült, valamilyen régi kitüntetést utánzott és Tormásy Elek úr kapta egy jogászbálon jutalmul a második francia négyes után. Talált egy formás porcelántégelyt is, a címkéjéről megtudta, hogy valamikor „a legbiztosabb hatású arcszépítőszer” tartálya volt és Budapestről a Török-féle „gyógytárból” hozatta Stella kisasszony vagy talán már asszony.

      A legnagyobb hatást egy tolldíszes Kossuth-kalap tette rá: Tormásyné naftalinban, üvegbúra alatt őrizte; Görgey Artúré volt és a világosi fegyverletétel után veszítette el, amikor rabszekéren rabként utaztatták keresztül a városon. Ezt az emléket nemzeti érzületébe zárta rögtön, elfogta a történeti meghatottság és magyar voltának felemelő tudatában tisztelgett az ereklye előtt. Más tárgyakra – tudati örökségének megfelelően – viszolyogva vagy elnéző derűvel nézett, de tekintettel volt Tormásyné és Hajnalka családi érzületére és önuralmat tanúsítva színvallás nélkül járt-kelt a nappali szoba emlékei közt.

     A gyakori szemlélődés adta megszokás és növekvő vonzódása Hajnalkához, hamarosan elnémította benne a plebejusi ellenszenv és a liberális elnézés vitáját és megingott az otthonról hozott meggyőződése, hogy minden elvetni való, ami úri. Lassan, észrevétlenül megbékült a régi rend és polgári életforma tárgyaival. Egészen odáig ment, hogy egy délután magára öltötte néhai Ányossy Ádám régi, zsinóros atilláját, csakhogy csúnyán nagy volt rá. Miért voltak az urak nagyobb testűek, mint mi? – kérdezte, mert látta a múzeumokban, hogy a lovagi páncélok akkorák, hogy bújócskázhatna bennük. Elbúsult azon, hogy pusztulásra van ítélve a letűnt kor minden szokása és értéke. Azzal vigasztalódott, hogy ennek ellenére fennmarad belőlük néhány és atyafiságossá tehetik az életet. Hál’ istennek ismét divat a cukrászdába járás, a korzózás, vannak izgalmas kártyacsaták és bálok is, hallani vadászatokról, nagy társas ebédekről, vacsorákról és az új elit tagjai – nem sajnálva a pénzt – családfakutatást végeztetnek és időtálló bőrhártyára nemesi oklevelet készíttetnek maguknak titokban.

     Lehetséges jövőnek hitte azt az időt, amikor ezek részeseként élhet. Látta, hogy sétál Hajnalkával a korzón, jegyesek, az ismerősök kalapot emelnek nekik és irigy pillantásokat vetnek rájuk; látta magukat házastársaknak többszobás, jól berendezett, kényelmes lakásban, majd nyereségnek örvendezett tekintélyes férfiak kártyaasztalánál. Ott volt az év legrangosabb báljában és miközben ő előkelő tergenyeiekkel társalog, álomszerű muzsika szól és a felesége – Hajnalka – a táncoló párok közt fátyol ruhája illatkönnyű szárnyán repül; közben fehér fénypilléket hullat rá téli hóesést idézve egy tükrös üveggömb.

     – Mindennek vége! – mondta félhangosan, amikor visszatért a valóságba. Le kell mondanom róla..., úgy fogok élni ezen túl, mint a jegenye. Ráemlékezett, hogy a jegenyefa oldalágai, amint előbújtak, mindjárt felkanyarodnak és csaknem párhuzamosan nőnek a törzzsel fölfelé. Ha valamely ág nem teszi ezt, azt a fa fájdalom és seb nélkül „elejti”, mint alkalmatlan felesleget. A jegenye a törekvésével is példa lehet. Más fák csak erdei állományban nőnek nagyra, a tisztásokon és a kertekben elterítik lombjukat és alacsonyak maradnak. A jegenye viszont magányosan, szabadállásban sem lesz kerületes, sátorozó vagy töppedt, hanem fölfelé törve úgy magasodik a táj fölé, mint égíró ecset, amelynek az a dolga, hogy felhőket pingáljon az égre.

     Ahogy ezt végiggondolta, máris tudta, hogy ő nem jegenye és Hajnalka nem „oldalág”, akit fájdalom és seb nélkül „elejthetne”. Sajnálta és nagyon szerencsétlennek érezte magát és elhatározta, hogy ha szükségessé válik, érzelmei ellenére követni fogja a jegenyefák példáját. Nem lelkesítette ez a megoldás és úgy tűnt neki, hogy vele szomorkodik a szobája és minden tárgya: az ágy végében a fejtől való villany sápadtan világol, mint a halottvirrasztók gyertyája, az asztal sántít, a kabátja a fogason, a nadrágja a széken búsul, akárcsak a foglyok levetett gúnyája, az árnyéka úgy bukdácsol a világos tapétán, mint a bujdosók árnya a barlang falán.

     –  Elválunk hát – sóhajtotta és csaknem könnyezett. Arra a leágazó gondolatra, hogy ha szakítanak, akkor Hajnalkával más valaki fog eljutni a gyönyörteljes szerelemig és nem ő, oly erős fájdalom hasított a testébe, hogy felkiáltott: – Nem! Soha! Inkább megölöm!

     Sokáig szaladgált a szobában ide-oda, aztán hogy szabaduljon a kíntól, olvasni próbált, de csak levelezgetett a könyvben, a kétszer-háromszor elolvasott mondatot sem értette, mert az összefüggéseket nem fogta fel. Ekkor ágyba bújt, hátha az alvás enyhülést ad, csakhogy rövid hánykolódás után kiugrott az ágyból és újra futkosni kezdett: le, fel, le, fel, mint aki siralomházban tölti az idejét. Hamarosan a járkálást is hiábavalónak találta és a legmélyebb kétségbeeséssel rogyott le az ágy sarkára. Kisvártatva felnézett és ijedten vette észre, hogy szemközt a falon a széktámla léceinek fekete csíkjai úgy vetődnek árnyékára, mint a börtönrácsok.

     – Nem! Nem!..., azért sem fogok megőrülni! Nem! – mondogatta és közben ököllel dörzsölte a szemét. Éjszaka levelet írt Hajnalkának és Justitia talpa alá tette. – Légy hozzám kegyes, istennő – mondta imádkozó hangon. Egész héten várta a választ, leste a lányt. Szombaton már nem bírta a bizonytalanságot és megkérdezte Tormásynétól, hol van Hajnalka, hogy nem látja a házban.

     –  Hajnalka otthon van Hajmásfőn – felelte kurtán az asszony.

     –  És mikor jön vissza? – kérdezte félve attól, amit hallani fog.

     – Lehetséges, hogy a tanítási idő végéig onnan fog bejárni.

     –  És a közös tanulás?

     – Van otthon is, aki segít neki – felelte Tormásyné; ez só volt a sebbe.

     Vonaglott az arca a fájdalomtól. Az asszony csodálkozva nézett rá, talán meg is szánta. – Benedek, mi történt maguk közt a bálban? – kérdezte.

     – A bálból hazafelé jövet féltékenységemben elragadtattam magam – válaszolta a fiú és lehajtotta a fejét, szégyellt szállásadónőjére nézni. Tormásyné sokáig hallgatott, mintha várt volna még valamire.

     – Féltékenykedett! Nem tudja, hogy az illetlenség? – lépett közelebb hozzá, hogy mondandójának meghitt színezetet adjon. – Csak az lehet mentsége, hogy fiatal és tapasztalatlan... Ne feledje, bármennyire tetszik is egy lány, tiszteletlenség és megalázó azonnal éreztetni vele, hogy nőnek nézi..., legalábbis a mi köreinkben így tudjuk... Higgye el, egy lány akkor is észreveszi a férfi vonzalmát, ha az nem mutatja ki azonnal – magyarázta.

     –  Tartsam afféle oltárképnek?

     – Értelmes lány nem hiszi magáról, hogy ő oltárkép, de nem is várja, hogy azonnal térdre essenek előtte. Nem, nem! Amikor otthon randevúra készül a tükör előtt, csak azt akarja, hogy tetszést arasson. Az okos és illedelmes férfi „engedelmeskedik” ennek az akaratnak, ennél nem mutat többet. A számára sem volna előnyös, ha a lány szemében olyannak tűnne, akinek az asztalról csak az evés és az ivás jut az eszébe... Pedig ugye vannak munkaasztalok, tárgyalóasztalok, íróasztalok, kártyaasztalok és még sokféle... A vonzalom kedves érzés, de nem foglalkozhatunk állandóan csak vele, az a jó, ha kísér, jelen van, de annyira sose, hogy minden mástól elvonjon, és az illemről megfeledkeztessen. Hogy tehette, amit tett? – kérdezte és úgy nézett a fiúra, mintha osztozna a bánatában.

     – Mert szeretem! – felelte Benedek halkan, bűnvalló hangon.

     – Szereti?! – emelkedett fel ismét az asszony szemöldöke, mintha ezt csak most hallotta volna. – És maguk egymás közt beszéltek már erről? Hajnalka mit felelt?

     – Szóval még nem mondtam neki... – motyogta Benedek.

     – Azt várta, hogy olyasmit vegyen tudomásul, amit szóval nem tett félreérthetetlenné – szögezte le Tormásyné és sajnálkozva csóválta a fejét. – Természetesen nem is nyilatkozhatott, hogy elfogadja vagy nem... De tegyük fel, hogy kedvezően fogadja, na de az sem jelent jogot arra, hogy maga úgy viselkedjen, mintha a tulajdona lenne és szemrehányásokat tegyen..., főleg olyasmiért, amiben mindenkinek szabad választása van. Mindig legyen itt – mutatott a homlokára –, hogy a legnagyobb szerelem sem adja egymás tulajdonába a férfit és a nőt! Azt is elárulom magának: amikor a szerelmes azt mondja, hogy a „tied vagyok!”, nem mond le önrendelkezéséről, legföljebb csak felfüggeszti azt egy időre, mert bízik a párjában, hogy nem fog visszaélni vele, másrészt csak cserében függeszti fel önrendelkezését, ha tudja, hogy a párja meg az övé..."